Na, persze, a magyar reklám nem létezik, de úgy általánosságban persze: szar.
Pláne ahhoz képest szar, amilyen – nemzetközi kitekintésből tudjuk – lehetne, de érzésszinten annyit 100%-os biztonsággal elmondhatok, hogy ha az ember bekapcsolja a tévét Prágában, Bécsben, Varsóban vagy Düsseldorf-alsón, ugyanaz a szellemi környezetszennyezés zúdul rá feltűnően strukturálatlan formában. Ugyanazok a gyógyszergyári és mosószeres reklámok, ugyanaz a harsány és artikulálatlan ordítás. Mindez annak ellenére van így, hogy a németek, az osztrákok vagy akár a lengyelek jóval előkelőbb helyezéseket érnek el a reklámversenyeken – ám ez kevésbé befolyásolja a mindennapokban ott is lépten-nyomon elharapódzó monoton igénytelenséget.
Ezt nem védelekezésből mondom, hiszen Ady Endre mellett az első sorban verem a mellem, ha nemzetkritikáról, nemzetjobbításról eshet szó. Ám ha már ebbe a szélesebb kontextusba helyezzük a reklámot, akkor, akár szar a vízben, további körülmények merülnek fel, amelyekről megint csak nem állítanám, hogy mentőek – egyszerűen csak ez a társadalmi tény.
Mert ne feledjük, hogy a reklám popkulturális termék. Rendben, felőlem mondhatjuk azt is, hogy popkulturális alkotás, de ez a hangsúlybeli különbség nem változtat azon a tényen, hogy része mindannak, amit az emberek napi szinten szórakozásként fogyasztanak.
A Barátok közt és az azt körülölelő merchandising több mint egy évtizede a magyar kereskedelmi televíziózás egyes számú bástyája avagy zászlóshajója. Reményt ad és reményt vesz el.
A tévénézésen kívül, ugye, idetartoznak a közönségfilmek, a pop(uláris) zene, ebbe a kontextusba tartozik, hogy a járkókelők mibe öltözködnek és mibe nem és így tovább.
Namármost: a popkultúra e jelenleg létező, magyarországi kontextusának a mai magyar reklám helyzete tökéletesen megfelel. Semmiben nem jobb, semmiben nem rosszabb. Hiszen mit szeret a magyar? A Barátok köztöt például (amelynek magam is szerencsés forgatókönyvírójának mondhattam magam) nagyon.
Vagy például a 18 éven alattiak körében nagyon népszerű az SP. Javaslom, hogy a következő videót kb. 1:30-tól nézzétek, mert csak akkor kezd megtörténni a... hogy is mondjam csak: a zene.
Nem kárhoztatok egyébiránt senkit, magam is Modern Talking- és C. C. Catch(!)-fan voltam ötödikben – vannak dolgok, amelyekről az ember egyszerűen nem tehet.
Vagy hasonlítsuk össze a bulvárújságírás hazai és nyugati pozícióit! Míg pl. az angol paparazzók a vádak szerint magát Dianát is a halálba kergették, hogy még további szaftos részletekkel szolgáljanak a nem túl nagy érdeműnek, addig hazánkban a bulvár annyiban merül ki, hogy a Blikk az RTL Klub megrendelésére közzéteszi a show-t kiegészítő és verifikáló álhírt, miszerint "Koporsót találtak Győzike pincéjében".
De néha az is elég, ha végignézünk az embereken: ki milyen ruhát visel az utcán, egy meetingen, a televíziók műsorában, hogyan öltöznek az ügyfeleink, milyen ruhát hordanak az egyenruhások és így tovább. Talán még emlékszünk rá, hogyan öltöztették Orbán Viktort a 2006-os kampányban, abszolút pozitív választói feedbackben bízva:
A szórakoztató magyar film műfajáról már nem beszélnék, beszél az maga helyett:
Vagy olvassuk csak el dr. Csernus Imre könyveit (én, bocs, de nem tudtam). Vagy nézzük meg a választási kampány nyilvánvalóan nem reklámügynökségek készítette vizuális anyagait. Vagy, vagy, vagy.
Megkérdőjelezi-e a valaki, hogy a magyar reklám pontosan olyan állapotokat mutat, mint az azt körülölelő kulturális kontextusunk?
Ez egy ilyen ország. És a síránkozás is a nemzeti kultúránk része. De határozottan a miénk. Szerintem élvezzük!
